Éles fény és melegség vette körül, amikor először simogatta meg a langyos szellő. Furcsa volt a csupasz bőr érzete és lenyűgözte a sok érdekes hang, amit most oly élesen hallott, mivel a vékony védőréteg már nem választotta el Őt ettől a külvilágtól. Jó volt érezni az Anyukáját és Apukáját. Főleg amikor testükkel melegítették vagy táplálták Őt finom ízekkel. Gyorsan teltek a napok és ahogyan erősödött, egyre hívogatóbbak és egyre vonzóbbak voltak az ismeretlen messzeségek. A szomszédos fán mozgó lények és a különös hangok. Nem beszélve a 4 ággal távolabbi fészek követelőző, de számára olyan tetszetősen csengő hangjairól. Türelmetlenül várta a pillanatot, amikor a szüleihez hasonlóan Ő is elrugaszkodhat. Oda… A láthatatlan messzeségbe. A mindenségbe! Csak izgatottság és vágy élt benne. Hogy Ő is, mint a nagyok végre repüljön. Mikor már képes volt kihajolni, mindent tanulmányozott, ami és aki élt, mozgott és repült. Tudta-pontosan tudta, hogyan fogja majd Ő is megtenni, biztos volt benne, hogy milyen érzés és miként fog újabb és újabb manővert megélni. Minden pillanatát megtervezte, elképzelte és megálmodta. Olyan magabiztos izgatottsággal várta türelmetlenül a pillanatot, hogy már másra gondolni sem tudott.
Ekkor történt az. Egy pillanat alatt. Minden megváltozott.
És ezután csak halvány emlékképek maradtak. A tiszta örömteli vágy helyet kellett, hogy adjon a túlélésnek. Ami keményen, ellentmondást nem tűrően türemkedett be mindennek a helyére – mi korábban az életét kitöltötte. Egyszerűen nem maradhatott ott más. Túl kellett élnie. És Ő küzdött. Minden pillanatért, minden percért. Maga sem tudta, hogy honnan és egyáltalán miért ez a mérhetetlen kitartás, csak tette, amit tennie kellett. Újra és újra.
Egyszer azon kapta magát, hogy már nem lepi meg semmi. Tudta úgy is megoldja. Csak várta az újabb feladatot, nehézséget, mit le kell küzdenie, gondolatok és érzések nélkül. Már nem akart és nem érzett Ő semmit. És nem is érdekelte semmi. Ezt tanulta meg. Ezt kellett megtanulnia.
Ekkor sodorta el a nagy szél. Egy ágon igyekezett rendezni tollait a lezúduló víztömeg közepén, amikor meghallotta azt a hangot. Majd egy újabbat. A sűrű eső alkotta fátyol mögött másképpen rajzolódtak ki a fények. És a vöröslő sziklák között felfedezett valamit, ami szívbemarkolóan fájt. Lüktető szívdobogása lett és minden porcikája remegett. Meglepődött ezen az érzésen, elszorult a torka és könnyes lett a szeme. Egyszerre volt csodálatosan mélyen szép és iszonyatosan fájdalmas. Mint akkor. Akkor?! És ebben a pillanatban valami kezdett tisztulni. Szíve még gyorsabban dobogott, rájött a szédülés és talán még hányingere is lett. Rettenetes érzés kerítette hatalmába!
Nem-nem-nem! El innen, gyorsan! Ezt képtelen megélni. Te jó ég!
De nem mozdultak a szárnyai, csak gubbasztott és tűrte, hogy megállíthatatlanul eltöltse az a melegség, aminek emlékei fájdalmas könnyekkel ölelték át a szívét. Érezte, hogy hazaért. Itt vannak a gyökerei és mindaz mi egykor oly finom biztonsággal ölelte át és veszítette el egy szempillantás alatt! Az Ő hibájából, mert valami rosszat tett, nagyképű volt és túl sokat gondolt magáról biztos volt benne, hogy valamit rosszul csinált, vagy nem az volt, akinek lennie kellett volna. DE a miértre itt már nem volt szükség, erre nem volt idő, mert a hely mi körülvette megállíthatatlanul – teljesen átvette az irányítást az érzékei felett.
És akkor, mikor már nem állt ellen, hirtelen minden megelevenedett. Életre kelt az Akkor. A szeretet és biztonság melegsége. A jövő vágyai, az önbizalma, a képességei, a tervek és a magabiztossága, hogy miként is fogja az első óriási tettét megtenni. Hallotta a víz morajlását és azt a felejthetetlen madárkórust. Ott, akkor a fényben meglátta a sok-sok kedves ismerőst és az összetartozást. Nevettek és táncoltak. Ritmusos vidám zene, öröm, finom virágillat volt a levegőben és mindenhol tűz lobogott. Állatok hangja és a nevetéseké.
Tudta, hogy minden megváltozik mostantól, mert hazaért. Nagyon nyugodt lett.
Újra repülni tudott. Ahogy szárnyai csendesen manővereztek az esővel teli levegőben, bölcsen és békésen hagyta háta mögött mindazt mi vele történt.
Így értett meg mindent. Most már tudta mit kell tennie – végérvényesen és kitörölhetetlenül tudta mit kell megteremtenie.
