Gedeon Zsolt futó iskola

Repülés a múltba…

Kis csapatunk, néhány lelkes tagja, és azok szülei, nagy kíváncsisággal jöttek ki, a budaörsi repülőtérre, egy kis időutazásra, tárlatvezetésre. Nekem ez külön öröm volt, hiszen ezt a fantasztikus világot, egy kicsit közelebb hozhattam azok számára is, akiknek legtöbbször a repülőgép egy sima közlekedési eszköz. De azért ez nem teljesen így van ám, és erre a kilátogatók is gyorsan rájöhettek.

Elsőként a repülőtér rövid történetének bemutatásával kezdtem kis előadásomat, jó tömören és érthetően meséltem el, az alapítását, háború idejében betöltött szerepét, és természetesen a polgári légi forgalom éveire is kitértem. Azóta a repülésnek eme gyöngyszeme főként sportrepülésnek, és oktatásnak ad otthont, kiváló adottságainak köszönhetően. No de ami ezután jött, az nagyon érdekes volt, mert beruccantunk a kincsestárba, a hangárba. Itt rengetek különféle gép várt ránk, így kezdtük a vadászgépeknél, amikről bőségesen tudtam mesélni a gyerekeknek, és a felnőtteknek is, akik mind mind bátran kérdeztek, érdeklődve nézegették ezeket az erős, és szép vasmadarakat, amik közül kettő Mig-21-s, még most is működik. A hangárban szinte minden egyes gépről regéltem érdekes történeteket, adatokat, mit hol, mire használnak, melyik gép milyen gyors……….szóval volt kérdés bőven, és hála égnek sikerült mindegyikre választ is adnom.

Megcsodálhattuk az Eurocopter cég igaz komoly járgányait is, amik már a jelen kor technológiai vívmányait használják. A hangár partit követően elsétáltunk kettő bátor emberkével a vitorlázó repülők bázisához, ahol, már javában zajlottak a repülések. Itt Keczéry apuka és kisfia, nem volt rest, és, már a pilótafülképen is voltak. Repültek egy kellemeset a szép Napos időben, és mind a ketten nagyon-nagyon élvezték a repülést. Végezetül egy jó ebéd elfogyasztása után hazatértünk otthonainkba, hogy kipihenjük az élményeket. Nagyon élveztem ezt a napot, mert kellemes társaság utazott ki a reptérre, és előadásomat érdeklődve figyelték. 

Legközelebbi repülős túrám a Liszt Ferenc Cargo dombján, lesz, ahol fantasztikusan közel érezheted magadhoz a leszálló utasszállítókat és tehergépeket, hiszen karnyújtásnyira lesznek tőlünk. Öveket bekapcsolni, fényképezőt élesíteni, füldugót bedugni………..”you are clear for takeoff,,…… You have controll! 

Továbbifotók: 

https://photos.google.com/album/AF1QipMQz5PvqFtuwCE2Za45CPUKyA1oHYfVHf_Qqj5T

Zsolti 5 éves ovis, aki szerelmes Kingába, Edinába, és a repülésbe, és nemrég ütötte el dömperrel, a 72 éves mamáját, aki felcsapódott a szőlő lugasra, mert házuk felett elhúzott egy permetező gép. Zsoltit nem érdekelte a jajveszékelő mama, csak egy érdekelte…….hogy juthatna fel arra a repülő izére. Hát így kezdődött.

Gyerekek ma a ferihegyi repülőtérre utazunk, és megnézzük a nagy repülőket. Zsolti kék szemű, göndör szőke hajú fiúcska. Van kettő csaja, Edina és Kinga, éppen a kezét fogják, miközben a ferihegy felé tartó ovis buszon, és eszegetik a cukorkát. Edina eközben dobott, mert Kingával pusziszkodtam, és besértődött, nem is értem miért? 🙂 Zsoltika nagyon várja a nagy pillanatot, mert az oviban is mindig tüskejátékból, repülőket épített, és zsírkrétával is azokat rajzolt. Pedig akkor még soha nem látott igazi repülőt,csak egyszer az égen egy sárga izét. De kis lelkéből ez jött. Aztán egy szép napon, egy nagy sárga, hangos, csörgő, zörgő szúnyoghoz hasonlatos valami jelent meg az égen és száguldott el az ovi felett.

Ez nem volt más, mint egy Kamov permetező helikopter. No ez, már bőven elég volt, hogy ne csak a himlőt kapja el, hanem a repülés szeretetét. erre még rádobott Borika néni egy repülőtér látogatást is, és kész ennyi. Zsolti beoltva. Ferihegyen beléptünk a bejárati ajtón, és a mozgólépcsőn felfelé tartottunk a kilátó terasz felé. Hú de izgatott voltam, mintha tegnap lett volna, most is úgy emlékszem minden édes pillanatára. Aztán beléptem a mennyek országába, és meghallottam egy Tu-154-s gép hajtóművének hangját. Hát nekem az Beethoven 9. Symphóniája volt egyenesen. Ekkor azt mondtam magamnak……egyszer pilóta leszek! És így is éltem tovább, ebben a tudatban. Ettől kezdve minden napomat a repülésnek szenteltem, kutattam, fabrikáltam, olvastam, lestem, figyeltem. Azóta eltelt sok-sok éve. Mi változott? Nagyjából annyi, hogy rengeteget tanultam, ismerem a repülés minden porcikáját. Pilóta még nem vagyok, de többször is próbálkoztam ezen üggyel kapcsolatosan. Egyszer a hadkiegészítőn jelentkeztem, hogy szeretnék vadászpilóta lenni. Pesten egy irodában kértem jelentkezési lapot, de egy nagyon “kedves,, katona úr kinevetett, hogy hagyjam a fenébe, úgysem fog sikerülni. Én azt válaszoltam, hogy bízza csak ide, majd én megoldom. Hát neki lett igaza, tudott valamit a vén róka, én meg nem. Csak azt, hogy egyszer egy jó erős, gyors vadászgépet fogok repülni, és hősként védem a hazámat, ha támadnak a valakik. Támadni nem támadott senki, viszont nekem egy szép gerincferdülésem volt.Közben arra is rájöttem, hogy ezt a hazát, az akkori vezetést nem biztos, hogy hűen tudtam volna szolgálni egy felfegyverzett géppel. Ha az egészségügyin át is mentem volna, a dilidoki tuti megfog. aztán arra is rádöbbentem, hogy nem viselem jól, ha parancsokat osztogatnak. ez pedig eléggé kizáró ok lehetett volna szerintem. Emlékszem régen voltam sorozáson, és már ott forrt a vérem, amikor felnőtt gyerekek katonásdit játszottak, és fitogtatták nemlétező hatalmukat. Gedeon Zsolt!? Igen! Válaszoltam érthetően. Milyen alakulatnál szolgálna szívesen. Mondom neki, hogy szeretnék az ejtőernyősökhöz kerülni. Mire a “kedves,, katona úr válasza……..jól van akkor, megy a felderítőkhöz. Hát éreztem én ,már akkor, hogy itt bajok lesznek, mert sokat leszek fogdán, mert az ilyenekkel szívesen verekedem. aztán nem lett fogda sem, meg bunyó is kimaradt, mert éppen eltörölték a sorkatonai szolgálatot. A haderőt átszervezték, és olyannyira jól sikerült, hogy pilótáink lassan csak fotókon láthattak Mig-29-s vadászgépet, mert alig repültek. Kevés volt az üzemanyag.

Na mondom biztos, hogy vadászpilóta akarok lenni. Ez nem az, amit én álmaimban láttam. Ott én egy Mig-29-s géppel kergetem ki a Szerbeket a déli határnál. Ez így is történt, csak nem én kergettem ki, a kutyaütőket, hanem egy bátor, profi pilótánk. Valahogy így teltek el fiatalabb éveim, közben lázasan építgettem makett repülőimet, és jutottam el 103 megépített gépig. Mára ez a nagy lendület lelassul, talán korosodom, vagy talán azért, mert inkább felfelé vágyom, igazi géppel. 26 éves koromig, még élt bennem a remény, hogy harci gépet fogok vezetni, aztán az élet másként alakult. Időközben lehetőségem adódott repülni a világ legjobb műrepülő pilótájával, Besenyei Péterrel, akivel 30 percet zúztunk a tököli légibázis felett, vagyis mű repültünk, amit én kiváltképpen élveztem, főleg, amikor igazán durcán nyomattuk. Péter egy kiváló pilóta, igaz szívű ember, így kértem őt, hogy ne kíméljen. Egy Extra 330L versenygépben ültem, bekötve ötpontos övvel, lábaim, combom felett bekötve, így csak a lábak, kezeim, fejem tudott mozogni. Aztán az irányítás engedélyt adott, és bődületes erővel, iszonyatos gyorsulással kezdtük el a Panama bombasztikot. Úgy, hogy a kezem nem bírtam felemelni a combomról, és a vér elkezdett kimenni a fejemből, de préseltem vissza a lábaimból, hasamból a vért a fejembe, így nem ájultam el. A 8g-s terhelést is kibírtam, amit még Péter is elismerően dicsért. Kérdezte is, hogy sportolok e valamit, mert legtöbben 4-5 g-nél is kimúlnak. Mondtam, hogy futok, versenyzek, no meg tudtam, hogy g manővereknél mit kell csinálni. Viszont a negatív g-t nem nagyon bírtam, azt még a profik sem szeretik, nekem meg borzasztóan nem tetszett, mondhatom fájt is, de bírtam, szívtam magam, így mindent láttam, igaz vörösen. Minden vörös lett, hisz a vér az agyamba, szemeimbe kezdett áramolni. Aztán kértem Pétert, hogy csináljunk valami igazán durvát, amire Péter azt kérte, hogy szedjem össze magam, levegő bent tart, és iszonyatosan megtekerte a gépet, aminek a végén elkezdtünk 1200m-ről zuhanni függőlegesen, és amikor felhúzta a gépet, nagyjából 3 méter magasan repültünk 420km/h-s sebességgel. Hát az eszem megállt, én olyan boldog voltam, mint még soha. Akkor ezt Isten ajándékának véltem, mert nagy álmom teljesült. Repülhettem példaképemmel, Péterrel, bár ezt ki is érdemeltem, mert a Red Bull versenyzőjeként, megjártam kettő világbajnokságot, és azóta is tartom a nemzeti csúcsot, és 2006. évben még a világrekordot is Zsoló tartotta.

Erre nagyon büszke is voltam és hihetetlen érzés volt a nemzeti válogatott mezét magamra venni, ráadásul repülés témában. Nekem a repülés, olyan, mint másoknak a lélegzés, a szívdobbanás. Ezek nélkül nem lehet élni. Amikor fent vagyok a levegőben, én ott korlátlan szabadságot érzek, megszűnik minden probléma, és egy nagyon merész valamivé válok. Minden repülés után azon kapom magam, hogy baromi gyorsan tanulok. Ezért meg is tudakoltam, miként lehetnék műrepülő pilóta. Hát gyorsan megtudtam. Sok sok sok millió forint. Hát nem hittem el, hogy itt meg a lóvé az akadály. Pedig éreztem belül, hogy vagány állat lennék én a levegőben. Tamással a Fly Cop cég vezetőjével néha repülök egy Cessna 152-s géppel. Amikor felszállunk, onnantól kezdve megkapom a kormányt, így ő tablet gépéről tudja addig intézni a céges ügyeit. egyedül a rádiózást végzi a Liszt Ferenc repülőtér irányításával, én meg betartom az utasításokat. Ekkor néha eljátszom a gondolattal, hogy de megtekerném a gépet kicsit. Erre nem is kell olyan sokat várni, mert Szentendre felett erre mindig sort is szoktunk keríteni.

Egy terhelési értéket nem szabad átlépnem, no meg az átesési sebességre is kell figyelni, mert azért nincs akkora magasságunk virgonckodni, de jót hullámozunk a proli város felett. Ilyenkor csak remélni tudom, hogy jó hangosak vagyunk, és néhány festőt felcseszünk idegileg. De eddig még senki nem jelentett fel minket. Sok álmom teljesült a repülést illetően, hiszen halandóként elég sok típussal volt lehetőségem repülni, és legtöbbet vezettem is. Egyszer egy Góbé vitorlázót terheltem túl, amiért meg is kaptam a szidást, de a gépnek nem lett szerkezeti károsodása, viszont jól beletapadtunk az ülésbe egy bedöntött bal fordulóba. A Góbé nem mű repülhető, hiszen ez egy kellemes kis oktató vitorlázó gép. Nagy gond nem lett, de kérték, hogy legközelebb figyeljem a maximális terhelési érték mutatóját, mert különben velük többé nem repülhetek. Hát jogos, de ahogy felkerülök az égbe, forr a vérem. Ezt talán a futóversenyek, a versenyzés világából hoztam magammal. Nemrégiben iratkoztam be Budaörsön repcsi suliba, de már most azon töröm a fejem, miben tudnék versenyezni. A mű repülés nagyon ínyemre való műfaj, de tudom, hogy nagyon türelmesnek kell lenni, és mindent az utolsó betűig meg kell tanulni, különben könnyen kimúlhatok, és ez szimulátor körülmények között biza elő is szokott fordulni, amikor túlvállalom magam. No de ez van én így szeretem magam. Repülések alakalmával örömmel tapasztaltam, hogy a sok szimulátorozás, kiváló 3D-s érzékkel látott el. A manőverek közben mindig tudom mi merre van, de a műszerekben is maximálisan tudok bízni, így megtanultam vakon repülni, csak műszerekkel. Ezt Dunaújvárosban volt is lehetőségem kipróbálni,a mikor a fülkét az oktatópilóta besötétítette. Hát baromira élveztem, mert jó érzéssel töltött el, hogy képes vagyok legyőzni vizuális kötelékemet, kötődésemet. Én minden nap felnézek az égre, és, amikor repülőt látok, amint karcolja az eget, nagyon jó érzés tölti el szívem. Egyszer megkérdezte tőlem egy számomra kedves ember. Zsolti ha Isten most leszállna hozzád, és megkérdezné………mi lennél? Olimpiai bajnok futó, vagy egy Boeing 777-s kapitánya? A legtöbben meglepődnek, hiszen akik ismernek, vagyis azt hiszik, hogy ismernek, nos 99%, hogy az első verziót mondanák. De nem így van. Sohasem atlétának készültem. Szívem, lelkem, testem mindig az égbe vágyott, fel magasra, nagyon gyorsan, villám gyorsan. Imádok a levegőben száguldani, érezni, hogy ura vagyok egy gépnek, és tudatában vagyok annak, hogy mi miért történik. A repülés összetett világa elvarázsol, hiszen pl: egy utasszállító repülése, rengeteg ember együttes összehangolt munkáján múlik, mindez biztonságos keretek között. Volt szerencsém bejutni olyan helyekre, ahová halandó szinte soha nem juthat be. Valahogy az élet, a sors, Isten kegyesen bánt velem, mert egyszer bejuthattam az ország talán legjobban őrzött repülési létesítményébe, ahol iszonyatosan kemény biztonsági ellenőrzést követően léphettem be. De beléptem, és nem hittem a szememnek. Nem hittem el, hogy ott lehetek. Odabent, ahová csak az Istenek léphetnek be, meg én, mint halandó, nagy szeretettel fogadtak, és bátorítottak, okítottak. Életem egyik legcsodálatosabb estéje volt, mert pár órára erejéig én is Isten voltam. De jó is volt barátaim. Hát, hol voltam én akkor? Ezt  el nem mondom én soha senkinek, ezt megőrzöm magamnak. De csoda volt a javából. És, amikor egy Török vadászgép biztonsági eberei senkit nem engedtek a gép közelébe? Senkit sem! Én meg ott állok, csípőre tett kézzel egy kordon mögött, és álmaim vadászgépét csodálom, mire a Török légierő pilótája kinyitja a kordon, és megfogta a bal csuklómat. Közben a kordont bezárta, mert mindenki szeretett volna bejönni, de se előttem, se utánam nem engedtek be senkit a géphez. Nekem megadatott. Máig sem értem. Ezek az élet apró csodái szerintem, mert ott állt egy ember. És ez az ember beülhetett álmai gépébe. Amikor beültem szóhoz sem jutottam, annyira elszakadt a cérna. Boldog voltam, és egyben szomorú, de inkább boldog. Megérinthettem! Megtörtént a nagy találkozás, amire ovis korom óta vágytam. 10 percig a Török légierő F-16 Block 52+ vadászpilótája lehettem.

Kajatürk ezredes Úrt örökre szívembe zártam. Valamit akkor ő meglátott, talán egy álmot, egy vágyat. Lassú léptekkel másztam fel a gép oldalán lévő létrán. És beültem. Bevillant, hogy bárcsak repülhetnék, bárcsak harcolhatnék Afganisztán felett. Megjegyzem ekkor még csak 18 éves voltam, azóta nem álmodom ilyenekről 🙂 Életemet végig kísérte az atlétika, amiben elég jó eredményeket értem el, de az élet nagy játékos, és valamiért csak nem jutottam el az olimpiáig, pedig szakmai berkekben nagy reménységnek tartottak. De ez ebben ki is merült. Imádtam az atlétikát, és imádom most is, élek halok érte. De a repülés……..a repülés az én vagyok, egyek vagyunk. Személyes meggyőződésem, hogy az emberiség az égből lett, onnan jött. Nem hiszek az evolúciós elméletekben, pedig eléggé racionális ember vagyok. Adatokkal dolgozom, d ezeket érzéssel kezelem. Ez megmutatkozik edzői munkámban, és a repülésben. Néha kimegyek Ferihegyre az egyes terminál kifutójához. Ismerek ott a kerítésen egy likat, ahol be lehet mászni. A biztonsági szolgálat mindig tudja, ha ott vagyok, vagy van valaki, de elnézik, mert tudják, hogy azon a likon, csak épeszű ember jön be. Viszont van egy második biztonsági vonal, amire viszont nagyon is rámozdulnak, olyannyira, hogy egy éjszakás beszélgetésre is szívesen invitálnak. Ezért ezt a kerítést, már senki nem igyekszik megmászni. Én itt, vagyis az úgynevezett kargó dombon szoktam ücsörögni. Van, hogy nappal, de van, hogy éjszaka. Csak ülök, és bámulom a gépeket, a reptér nyüzsgését. Ez engem elvarázsol, és csodálattal tölt el. No meg itt mindig jönnek jó gondolatok az életről, múltról, jövőről. Amikor nézem a repülőteret, és a gépeket, mindig eszembe jut, hogy micsoda mérnöki tervezés, micsoda agyszülemény ez az egész, hogy így, ilyen olajozottan működhet egy rendszer. Telnek múlnak az évek és egyszer csak a Red Bul versenyzője vagyok.

Ennek köszönhetően részt vehettem a Red Bull paper wing’s bajnokságban, ahol minden selejtezőt megnyervén, az ország legjobbjaival találtam magam szembe, de végig tudtam, hogy csak egy ember győzhet, és az én leszek. Pedig itt aztán ,voltak repülőmérnök tanoncok, műszaki zsenik, meg én.  Nekem ott volt az érzésem, a szívem, és az a tudás, amit az évek alatt magamba szívtam, így építettem meg világrekorder repülőmet. Az a gép, azóta is Salzburgban található meg a Red Bull központi hangárjában a híres Hangár 7-ben. A bajnokságon a rendezők engem a végére hagytak, mivel a selejtezőkben is iszonyatosan jól repültek a gépeim, így dobhattam én utolsóként kettőt. Mindenki kettőt dobhatott. Előttem iszonyatosan nagyokat dobtak és egy műszaki egyetemista srác, meg is döntötte az országos rekordomat. Ettől én nem paráztam be, mert jól tudtam, hogy újra megdöntöm, hisze a nevem Gedeon Zsolt, és ez a név soha nem ad fel semmit, és bírja a pszichés terhelést, nem rogyik meg. Közben a srácod iszonyatos hangorkán és taps övezte, amikor új rekordot dobott, meg a Red Buul gondoskodott a hangulatról. Közben lassú léptekkel haladtam a start zónához, hogy visszavegyem ami az enyém. A műsorfelelős rendesen feltüzelte a közönséget, és felléptem a pódiumra. Vettem egy nagy levegőt, megcsókoltam a gépem szárnyát, és azt kértem……..csak repülj…….repülj a legmesszibb. És elkezdtem eldobni a gépemet. A dobás után azonnal jött a nagy kudarc. Első dobásom érvénytelen lett, mert annyira jól repült a gépem, hogy a hihetetlenül magas tetőszerkezetet is elérte. Hú aszta mindenit gondoltam magamban, itt állok az országos bajnoki cím küszöbén, fél lábbal a világbajnokságon, és egy nyálgép kocka vezeti a versenyt. Nos újra a pódiumon állok. Becsuktam egy pillanatra a szemem, és imádkoztam Istenhez. Nem kérek lottó ötöst, csak hagyd repülni a gépem! ezt kértem. Aztán jobb kezem lassan megemeltem, és bammmmmm, a gép csak repült, repült, repült, és meg sem állt a csarnok végéig, ahol, már nem tudott végig menni, mert a falba ütközött. Atya Isten új világcsúcs, új nemzeti rekord, éééééés irány a világbajnokság. Nagyon boldog voltam, és persze utaztam a vb-re.

Közben rettentő sok tv társaság hívott meg, gyakorlatilag minden nap tv, rádió, RTL, TV2, M1, Duna, stb, no meg a sok bulvárlap, meg szennylap interjú. Hát majdnem igazi sztárpilótának éreztem magam, de a legnagyobb elismerés az volt számomra, amikor a múzeumok éjszakáján meghívtak repüléstörténeti előadás megtartására Budapestre, ahol gyerekeknek tartottam interaktív előadást a repülésről, és kérdezhettek is a papírrepülés rejtelmeiről. Kb.400 ember volt a múzeumban, én meg a színpadon állok, kivetítőnél, ahol a saját repüléstörténeti anyagomat adhattam le, amit mindenki nagyon élvezett, és a végén iszonyatosan nagy tapsot kaptam, ekkor éreztem,hogy nagyon frankó lett a cucc. Másnap csörgött a telefon, hogy Besenyei Péter műrepülő világbajnok vár a gépében, aztán gyerekműsor a tv-ben, külföldi tv csatornák folyamatosan, Red Bull marketing megbeszélések, szerződések, pénzek, fizetés. Hát nem semmi volt, mindenért pénzt kaptam, jó reklámfelület voltam. Ekkor gondolkoztam el igazán, hogy a Red Bull segítségével talán tudnám finanszírozni a műrepülő kiképzésemet, de erre nem volt mód. Péter szívesen vállalt volna kiképzésre, de ezt magántőkéből kellett volna állnom, az meg iszonyatosan sok pénzt emésztett volna fel, kimondhatatlanul sokat.  Mire eljutottam volna a versenyig, a életemet is hitelbe kellett volna adni, de még ez is megfordult a fejemben, mert éreztem bennem van az a bizonyos x faktor. Közben a következő évben is én nyertem a nemzeti bajnokságot, újabb világrekorddal, ám azt azóta megdöntötték. Manapság eljátszom a gondolattal, hogy megdöntöm a világrekordot. Kettő hete építettem is egy gépet, szerintem ez alkalmas lenne rá. Még nem dobtam el, várok vele, addig itt hever a vitrinemben. 2003. év nyarán egy csodálatos három napot töltöttem Balatonfüreden. Balatonfüred azóta is szívem csücske, ezt kevesen tudják, mert számomra ott, akkor olyasvalami történt, ami azóta is hatással van rám, és gondolkodásomra, érzelmi világomra. Egy szép napon megelégeltem, hogy rommá edzem magam, és hosszú évek óta semmi nyaralás, csak verseny, edzés, verseny. Így kibuktam, kimerültem, megrogytam, ezért kivettem három nap szabit. Gondoltam egyet és Füredre böktem a térképen. Ki is vettem egy apartmant, és elmentem egyik délután fel egy régi romtemplomhoz, ahol leültem a rom legtetejére, ahová elég nehezen, de felmásztam. fene egye meg, itt is a magasba vágytam. Itt ücsörögtem egyedül, és az élet nagy dolgairól elmélkedtem, aztán elővettem magammal hozott profi sárkányomat, és a lágy meleg levegőben kiengedtem, és így reptettem a sárkányt. Egyszer csak lentről egy idős házaspárt csodálkozott rá a játékomra, mire az öreg Úr megszólított. Üdvözlöm kolléga! Erre megkérdeztem tőle, hogy hogy érti ezt? Azt válaszolta nekem kedves nyugodt hangon……..réges-régen ő is művelte ezt a szakmát, csak Bf-109G típusú vadászgéppel.

Hát ekkor majdnem leestem a templom tetejéről, és ezerrel tekertem le a sárkányt, mire ő azt kérte, hogy ne siessek, hagy nézze még egy kicsit a feleségével, utána meg tartsak velük vacsorázni. Hát remegtem az örömtől, mert ekkora megtiszteltetés miként érhetett engem, és mekkora volt annak az esélye, hogy a híres II. világháborús Bonyhády Percel Leó bácsival találkozom itt, ebben a pillanatban, ezen a gyönyörű helyen? Semmi. De valahogy, az égiek megint lenéztek rám a kutya mindenit, de örültem. Leó bácsi egyébként, Percel Mór egyenes ági leszármazottja volt. Nos eljött az este, és takaros nádfedeles háznál csengettem a kapun. Fekete puli fogadott csípős ugatással, de a gazda szavára elhallgatott és be is jöhettem, nem bántott. Finom meleg vacsorával vártak, igaz szeretettel, és el sem hittem, hogy ez valóság, de az volt, és kezet foghattam egy igaz szívű, tiszta magyar emberrel, aki az életét is adta volna a hazáért, amikor hat társával mentek 450 amerikai gép ellen. Hát de lettem vona a helyében, ekkor ezt éreztem, de megkergettem volna a jenkiket, de elmondta, hogy ez azért akkor nem volt nagy mulatság, mert mindenfelé golyók záporoztak, és bármerre nézett Mustangok repkedtek körülötte, meg a B17-s repülő erődök lőtték őket ezerrel. De ami nekem tetszett igazán, hogy bátrak voltak, hősök, mert hatan harcoltak, ők voltak az igazak! Képeket mutatott Leó bácsi, régi sárgult képeket, és mesélt vidám, és kevésbé vidám történeteket, amitől néha elcsuklott a hangja. Nekem meg könnybe lábadt a szemem. Aztán elrepült az idő, és indulóra fogtam. Leó bácsi és én úgy öleltük meg egymást, mintha mindig is ismernénk a másikat. Nagyon boldog voltam, életemben el nem felejtem azt az estét. A kapunál Leó bácsi annyit mondott…….emlékeztetem egy régi társára a háborúból, jó pilóta volt, de rég elhunyt. Kedves momentumnak tartottam ezt, de pár napra rá, jött a gondolat. Pécsett egy Krisna szerzetes azt mondta nekem, hogy a repülés iránti szerelmem, előző életemből hoztam. Hát kicsit libabőrös lettem, főként, hogy pilóták mondták, már többen akikkel repültem, hogy ösztönösen repülök. de jót is nevettem ezen. Pár év múlva újra szólított Balatonfüred. Felmentem a Tamás hegyre, akkor, már nem egyedül, hanem egy szép, kedves lánnyal, és a kilátóban reggelig szerelmeskedtünk. Reggel azon kapom magam, hogy meg kell látogatnom Leó bácsit, és iszkiri, irány öreg cimborám. Vettem finom bort, és gyümölcsöt, de amikor odaértem, fiatal házaspár volt kint az udvaron kettő pici gyerekkel. Kérdezem, hol van Leó bácsi? Hát ők nem ismernek ilyen nevű embert. Ekkor felhívtam az önkormányzatot, de, már éreztem, hogy mit fognak válaszolni. ekkor lementem a füredi partra és csak bámultam a vizet, az embereket. Valami hiányérzetem volt akkor, de estére járt, és visszamentem a szállásunkra.  Aztán az évek alatt minél többet tanultam a repülésről, és a történelméről, fejlődéséről, rájöttem, hogy edzői munkámban miként tudnám hatékonyan alkalmazni mindezt. Így 2010. évben egy hétig dolgoztam ki az íróasztalomnál, saját, egyedülálló edzésmódszeremet, és verseny stratégiámat, amit manapság is oktatok tanítványaimnál. Közben ebben az évben, egy nagyon súlyos sérülés érte a fejemet. Ekkor a műtőasztalon operáció közben éreztem Isten közelségét, és életemben akkor éreztem magam a legnagyobb nyugalomban. Tisztán előttem van, hogy menni szerettem volna, de Dr. Csíki Márta sebész nem engedett el, összerakta a fejem, és megmentette a szemem, hogy lássak rendesen, közben a szilánkokat is kiszedte az agyamból, és jól teli pakolta a fejem csavarokkal, és lemezekkel, hogy egyben maradjon, és minden kis puzzle szépen össze tudjon forrni. Ekkor még én sem hittem, hogy életképes ember lesz belőlem. Az operáció után, amikor felébredtem a műtőben az ágyon, amire áthelyeztek, a Dr. nő feje volt felettem és simogatta az arcomat, és nevetett. Azt mondta nekem……….téged szeretnek az angyalok. Valamiféle nagy szenny jött akkor ki belőlem, mert sírtam, és sírtam, és furcsa érzés volt, mert örültem is, hogy maradtam e világban, meg nem is.  De nem csak Csíki Márta doktornő nem engedett el, hanem az égiek sem, mert feladatot kaptam tőlük, amire még nem jöttem rá. Valószínű gyerekeket kell oktatnom, ám néha úgy érzem nem ez az igazi feladatom. Hétvégén a repülőtéren éreztem megint, hogy otthon vagyok és egyre jobban hív a hangár. Szerintem a feladat itt vár rám. Ettől függetlenül a gyerekek képzését szívemből csinálom, nem kényszerből és amíg élek, atlétákat szeretnék nevelni, igazi kis ördögöket. 2010. év óta nagyban megváltozott felfogásmódom, az élethez való viszonyom. Jobban, mélyebben tudok értékelni dolgokat, ám ettől az emberek nagy része, nehezen érti meg világomat. Nehéz eset vagyok nem tagadom, konok, és az elvek embere, de ebben szerepe van a repülésnek is rendesen. A repülésben, ha hibázol, meghalsz, nincs második esély. Én az élettől kaptam még egy új lehetőséget, hogy új gépemet megfelelően irányítsam és betartsam a repülés vérrel írt szabályait. Új életem minden napját igyekszem jól élni, tenni a jóért, bár ebben a világban eléggé nehéz, de nem lehetetlen. Aztán meg itt van megint a csodálatos repülés, meg az átkozottul jó csapatom, csapatunk.  Amikor mentőhelikoptert látok, elhunyt édesanyámra tudok gondolni, aki élete utolsó lélegzetvételét egy ilyen gépen vette magához. Hát ez a sors fintora. Bármikor, ha az égen meglátok egy EC-135-s gépet, anyum jut eszembe. Lett volna, mit helyre hoznunk és, immáron soha nem tudok tőle bocsánatot kérni, és átölelni karácsonykor. Egész életemben dühös voltam rá, mert nem engedett repülős iskolába tanulni, hisze szerettem volna Szolnokon tovább tanulni. Így tanultam ki az építészetet. Sokáig édesanyámat okoltam azért, hogy nem lettem pilóta, de ez naiv meglátás volt, és önnön hibáimat rá vetettem ki. A mentőhelikopter nem tudta megmenteni, hiába volt gyors, mire leszállt a gép, már agyhalott volt. Másnap bementem a szobájába, ahol gépek tartották életben, közben újabb helikopter szállt le, és dühös voltam, hogy miért nem tudott gyorsabban repülni ez a szemét. De persze nem ezen ment el. Nagyon sok bántás érte anyumat, és leültem mellé megfogtam a kezét, és kértem Istenünket, hogy hallja meg üzenetemet, bocsánat kérésemet édesanyám. Azóta rádöbbentem, hogy azzal, hogy nem engedett pilótának menni, ezzel egyengette utamat, és ha ő nem így dönt, most nem lehetne egy klassz kis futó csapatom, akiket nagyon szeretek. Így esett meg az, hogy ha meglátok az égen egy EC-135-s gépet, mindig megköszönöm Neki, hogy volt nekem. Egy szép napon, amikor sétáltam fel a kórház lépcsőjén, éppen keresett az orvosa. Láttam, hogy ennyi volt. Ahová én nem mehettem, oda édesanyám mehetett. Ő, már repült az angyalokkal, és múlt héten is repültem egyet Budaörsön, és éreztem, hogy velem van, velem volt mindig, és bocsánatkérésem elfogadta. Hétvégén kis futócsapatomból velem tartottak a reptérre, és páran repültek is. Egyik nagyon kedves apuka, aki szintén orvos, megkérdezte, hogy repülök e ma én is. Én nemmel válaszolta, mert másnap tértem vissza, jobb szeretem ezt magányosan megélni. Amikor reggel beléptem a repülőtér kapuján, új erőt éreztem magamban. Repülni fogok, versenyezni, és új atlétikát építeni. Aznap újra vezettem repülőt, de most nagyon lágyan, szépen repültem, mert megtaláltam lelki békémet.

Emlékszem egyszer olvastam Len Deighton könyvét, ami a II. világháborús Angol vadászpilóták életét, harci stratégiáját mutatja be. Azóta is ezt a morált tanítom minden versenyzőmnek, persze összefontan az élettannal, mentális képességekkel, edzéselmélettel, de az alap nem más, mint ………….aki kíváncsi rá, olvassa el a könyvet. Mondjuk az még nem elég, de Csuta Dorka elverte Gajdos Dominikát. Park tábornoknak ebben nagy szerepe volt. Kicsit őrülten hangzik, de a katonai repülés tervezettsége, agresszív harci taktikák, mind átmenthetőek a futásba. Nem beszélve a pilóták pszichológiai képzéséről, ami szintén kiválóan adaptálható a versenyzők képzésénél. Ez nem őrültség, csupán olyan dolog, ami szokatlan lehet, de működik, hiszen versenyzőim egészen kimagaslóan teljesítenek a versenyeken. Ma már nem akarnék katonai pilóta lenni, és  a műrepülés is kezd egyre távolabb állni tőle. Korosodom én ezekhez, így amikor autót vezetek, és Szigetbecsén lassan gurulok a part felé a bekötőúton, ahol a kukoricatábla irányába megy le a Nap, elképzelem, ahogyan egy sárga An-2-s géppel alacsonyan méltósággal repülök, és permetezem a növényeket. Aztán a munka végeztével ráfordulok a Dunára, és a víz felett pár méterrel elrobogok a hídig, ahol lágyan felemelem a gépet, és eltűnök a Naplementében. Számomra ez minden, mert a repülés emberi tulajdonság, ösztöneink égették szívünkbe. Csak vannak akik ezt kevésbé érzik, és vannak akiket minden nap hívogat ez az érzés……….repülés, repülni kell. A repülés megnyugtat, elvisz egy mindenek feletti világba, ahol nincs politika, ármány, csak a végtelen békesség, és a csoda. Amikor felhők felett ragyog a Nap, és csak repülsz, el mindentől, és mindenkitől, hogy érezd Isten közelségét. Novemberben iskolapadba ülök. Pilóta leszek. Mert az leszek, és ez ad nekem új életet, új célt. Nagyon várom, már, hogy életemben először egyedül repülhessek jó magasan, ahol a felhők felett ragyog a Nap, és megérinthessem Isten kezét, akivel 2010.-ben találkoztam ,és akitől új életet kaptam. Igyekszem ezt meghálálni. Ezért is foglalkozom gyerekekkel. És hisezm, hogy minden repülőnek lelke van. Nem csak én hiszem, hanem minden pilóta a világon. 

Jó repülést kívánok Mindenkinek, és még valami……..álmok nélkül nem lehet élni!

Videó: https://www.youtube.com/watch?v=fjs1Aqyj1E4

Flyby Zsoló……anyuért!

Pegazusok immáron három helyszínen…

Kedves olvasók!

Örömmel hirdetjük, hogy a Pegazus atlétika gyermek utánpótlás ágazata, immáron kettő kihelyezett tagozattal is rendelkezik. Szentendrén, és Pócsmegyeren is kezdetét veszi szeptembertől, a gyermek-felnőtt futók, atléták, képzése, edzése. Egyesületünk, egy eredményekben gazdag, és sikeres atlétika team, ahol legfőképpen a minőségi futók, és a kiváló csapatszellem megteremtése volt a célunk, amelyet sikeresen létre is hoztunk, megteremtettük a feltételeit.

Jelenleg egy rendkívül erős, gyermek utánpótlás bázissal rendelkezünk Budapesten, ám igény mutatkozott csapatunk tevékenységének kiterjesztésére, hiszen eredményeink, csapatunk hírneve mindenhová eljutott. De legfőbb célunk, hogy minél több helyre tudjuk elvinni az emberek, gyermekek számára, az atlétika csodálatos világát. Mindezektől függetlenül, nekem, mint az egyesület edzőjének, és vezetőjének, van még egy nagyon fontos célom, mégpedig a tehetségek felkutatása, ami egyesületünk tevékenységének mobilitása révén, nagyban növeli esélyeimet. Így a születendő szentendrei, és pócsmegyeri csapatból kikerülő tehetségeket, igyekszünk idővel integrálni a budapesti atléta palánták közé, ahol egy professzionálisabb képzésben részesülnek a tanoncok. Pócsmegyeren a legkisebbekkel építkezünk, míg Szentendrén a korosztály nem lesz annyira célzottan kihegyezve, jöhet bárki edzéseinkre, hiszen célversenyeink a terepfutó versenyek lesznek. Ehhez minden lehetőségünk adott, a helyszín, a bázis rendelkezésünkre áll, csakúgy, mint Pócsmegyeren.

Büszkén jelenthető ki, hogy hazánk talán legfiatalabb egyesülete, a Pegazus Sport és Művészeti Egyesület, egyedülálló módon minden más egyesülettől függetlenül, egy új modellel rukkolt elő, valamint az edzésmódszerek, programok tekintetében is egy más irányvonalat képvisel. Jelenleg is működő egyesületünket, a jó hangulat, a családiasság, és az profi munka jellemzi. Gyermek futóink az ország legjobbjai között szerepelnek, hiszen a győzelemre neveljük őket, a harca, küzdeni akarásra. Mindezek mellett, túrákat, programokat szervezünk részükre, valamint, a szülők, hozzátartozók részére is. Így alakulhatott ki egyesületünkben, egy egységes, masszív kötelék, ami a Pegazus atlétika igazi erejét adja! Várunk Minden kedves érdeklődőt edzéseinkre, azokat akik profin szeretnének atletizálni, de azokat is, akik egy családias kötelékben szeretnének elérni, célokat, álmokat, vagy csak lenni, és sokat nevetni!

A Pegazus atlétika csapatában, minden kedves új palánta, egy hónapos próbaidővel kezdi meg pályafutását, amely idő alatt eldöntetik, hogy méltó e, a Pegazus atlétika címerének viselésére. A Pegazus címert ki kell érdemelni, megfelelő magaviselettel, szorgalommal, tisztelettel, de legfőképpen alázattal. Jelenleg az egyesületünkben sportoló gyerekek, és felnőttek, minden kritériumnak maximálisan megfelelnek, erősek, szorgalmasak, harcosak, és szeretik egymást, és ami talán a legfontosabb, hogy mindezt őszinte tisztelettel teszik. 

Tisztelettel: Gedeon Zsolt

Pegazus atlétika elnök-edző