Örülök, hogy túléltem! De jó volt átélni !
Pilisszentkereszt- Futapest terepfutóverseny
Engedjétek meg, hogy először két évvel ezelőtt pomázi versenyemről szóló beszámolóm címét (mert annyira jól jellemez) kölcsönözzem mostani írásom címének, mely szintén Futapest-es esemény volt, de most Pilisszentkereszten éltem át hasonlókat.
A verseny előtt skizofrén tudatállapotban vitatkozott racionális felnőtt énem, kalandvágyó gyermek énemmel.
– Ne indulj!
– Egész héten esett az eső!
– Elesel és Meg fogsz sérülni !
– minden csupa sár és dagonya lesz !
– ha végig is mész nem lesz jó eredményed
– Indulj!
– Itt az ideje, hogy jobb idő legyen.
– vigyázol magadra!
– Hú de jó! állat! kaland!
– kit érdekel. Csak a futás, hajrá!
A rajtra a szitáló eső is elállt, ott álltunk és tapicskáltunk a sárban a csapatból (Árpi, Csilla, Károly,Réka, Zsolt a gyerekek és én) és fölénk magasodott az aznapi kihívás. Trópusi óriás hegyként köd és felhőfátyolba takaródzva. Futapestes szervezők nem ígérnek eget rengető dolgokat, de azt betartják. Így remekül jelzett útvonalon futhatunk, – csak az téved el,…. Aki el akar. Nekivágtunk a hegy oldalának, meredeken haladtunk felfele (azt nem írom, hogy futottunk, mert lehet erős túlzás lenne). Átázott talaj, sár, csúszós kövek, csúszós sár, átázott levelek, ragadós sár, vizes avar, cuppogós sár, vizes gallyak, gyökerek, ágak, és megint sár. Irigykedve néztem a lábunk alatt a meg- meginduló apró vízereszeket, ereket, amik megfeszítés nélkül haladhattak tova a mélybe. Minekünk, persze ellenkező irányba fölfelé kellett kiköpnünk még a tüdőnket is. (- akkor még nem sejtettem, hogy majd én is vízeresz leszek). Mégis meseszép volt befutni az erdőbe be a felhők és köd közé. Előbb még azt hiszed, hogy elérsz, egy köd réteget, és vége…. Onnan már nem vezet út, ott nem látsz tovább. Nem! Ott új, és újabb részek tűnnek elő a tájból, és mögötted bezáródik a köd és felhő színházi nagyfüggöny. Küzdöttem továbbra is az elemekkel, tudtam, hogy nemsokára csúcsra érek, – hát azok nevei is elég beszédesek Nagy – Szoplák, majd Kis – Szoplák – és onnan szinte csak lefelé. – gondolhatnánk ez már könnyű, és erre még ráerősített a hegy tetején elismerően ránk kacsintó nap is. – De nem! A hegyről lefelé a gravitáció segítségét kérve, igyekeztem magasabb tempó fokozatba kapcsolni. Csúszva, sodródva minden idegpontom, minden érzékszervem megfeszült és fókuszált a feladatra, minden egyes lépésemre fokozottan ügyeltem. Nem kívántam elesni, megsérülni. És akkor!….. ilyet már építeni és kitalálni sem lehet a sár után jött egy kisebb makadám út, majd a második frissítő pont és megnyílt alattunk az út. Itt válhattunk szinte eggyé a természettel mi magunk lehetünk a vízeresz, zubogó mely gyors folyású patakká duzzadt a lábunk alatt a szó szoros értelmében. Varázslatos és rémisztő volt egyszerre. Lassan ennek a szakasznak is a vége lett a 12. km közelében, még egy kis enyhe emelkedő már nagyon nem kívántam, éreztem, hogy már a tartalék energiaraktáraimat élem fel. Majd következett az iszapbirkózó szakasz, amit már mi is, és a rövidebb futótávot (5km) meg már kétszer teljesítettek és a kezdetekben ott lévő sarat szétforgácsoltuk, szétszabdaltuk és változtattuk iszapos, csúszós trutyivá. Tudtam már közel a cél, jött az utolsó csúszós immáron lejtős rész, és boldogan értem célba.
