2 nap 2 verseny
első felvonás: 2016.04.02. szombat 6000 méteres mezei futás, szenior OB
A héten kértek meg, hogy induljak és képviseljem az egyesületet ezen a mezei futáson. Tavaly már láttam a helyszínt, akkor Kriszta lányom futott itt a hatalmas mezőnyben. Így nagyjából ismertem a pályát és a körülményeket. Nem tudom kinek a fejében született meg az a perverz gondolat, hogy összerakják a korombéli futókat a 17-18-19-20-21 éves srácokkal? Úgy éreztem magam, mint annak idején Baumgartner Zsolti érezhette magát a Minardi volánja mögött a nagy F1-es istállók autói között. Lehet, hogy B. Zsoltinál is már baj volt a nevezéssel és a szervezők értetlenkedve fogadták Ki ez az új „fiú”? Mit keres itt? – mert nekem is. A nevezettek között nem szerepelt a nevem. (Pedig kaptam értesítést korábban elektronikusan, hogy nevezve vagyok.) De ezt a problémát viszonylag hamar áthidaltuk. Nem a legoptimálisabb futóidő ígérkezett, de azért elkeseredésre sem okot adó. Napos, de nem az a túlforró és a korábbi beígért nagy szél sehol se volt. A Pegazus csapatából többen is jelen voltak és kaptam sok biztató szót és mosolyt. Én tudtam, hogy oda kell, és akartam is odatenni magam, de nem állt össze a rendszer erre a napra. Valahol léket kapott a gőzhajó pedig a kapitányi hídról mentek az utasítások a gépházba, hogy Gyorsabban! meg Menni kell!, Gyerünk!, de már remegett az egész fémszerkezet a nagy erőlködésbe. A gépházból hiába üzenték vissza, hogy már minden éghetőt a kazánba dobtunk!, még a fapadlókat is fölszedtük, Nincs több energia!, a lapátkerekeket ennél nagyobb sebességre nem lehet kapcsolni. Aztán a 2. körben tényleg léket kaptam az anyafölddel kerültem szorosabb intim viszonyba, mikor egy lépésnél megbotlottam és elestem, de szinte azzal a mozdulattal, ahogy elestem gördültem is tovább álltam fel és futottam tovább. – Legalább is belülről így éltem meg. – Másokat meg, ne kérdezzünk meg ;). Egy versenyfelügyelő kérdezte, – hogy minden ok? és bólintottam. A Pegazus csapatától és családomtól hatalmas lelkesítést kaptam akik itt voltak és még a fákról is lógtak. A 3. körben azért kezdtem úgy érezni, hogy valamivel jobban megy a futás. A verseny felügyelő ismét szólt az adott ponton, hogy verseny után rögtön menjek elsősegélyhelyre, bólintottam. Aztán ismét a hatalmas lelki fröccs, ami a szurkolásból merítettem, a csapattagoktól, és a családtól. A 4. körben már előzni is tudtam, és a végén még hajráztam is. Célba érni valami ilyesmi idővel sikerült 25’53”. Köszönöm mindenkinek a remek biztatást és segítséget nagyon jókor jött.
PS:
Ja, elsősegély….. hát senki se sérüljön meg még ennyire se! (plezúr lejött a térdemről három helyen) Az ellátás, lassú és körülményes továbbá nem tűnt túl szakszerűnek sem. A felragasztott gézlap az elsősegély helyről távozóban az első 10m-en belül leesett. Szörnyű belegondolni, ha több ilyen probléma egyszerre jelentkezne, vagy ennél veszélyesebb akkor azt hogyan is tudnák „orvosolni”? megsúgom : Sehogy!
második felvonás: 2016.04.03. vasárnap 12,3 km terepfutás Verőce
Alaposan éreztem még lábaimban és egész testemben a tegnapi napot, de a már korábbi beszámolóban ismertetet, cél érdekében kellenek a kilométerek, így nem volt kecmec indulni kell ezen a versenyen is. Szép református általános iskolában volt a versenyközpont. Előle startoltunk. Majd egy 1,5-2 km viszonylag sík szakasz és akkor belekóstoltunk a 350m szintemelkedés első részébe. Az emelkedő tetején vált ketté a hosszabb (jobbra) és rövidebb (balra) táv. Fájó szível gondoltam kislányomra ki 5 km-en indult meg, a mi rajtjukhoz képest 10 perccel később. Bizakodtam benne, hogy lesz elég ereje és türelme a nehézségek elviseléséhez. Mert azok még számosak akadtak az út hátralévő részében. Verőcei hobbikertek, de a Rózsadombot is színesíthető épületek voltak tanúi ismételt emelkedőkön történő szenvedéseinknek. Kárpótlásként Dunai panorámába fürdőztethettük szemünk és lelkünk, és testünknek is kijárt a frissítő. Behatoltunk lassan az erdőbe ahol teherautóval mélyen szétcsapatott keménnyé száradt sár tördelte lábfej ízületeinket. Ugyanakkor gyönyörű látványt nyújtott a bakfis tavaszba öltöztetett fák. Balra vezetett az út és egy szurdokot kerültünk meg. Itt ismét emelkedő kényszerített szinte négykézláb járásra, és egy népszerű vers (de nem e sorokat szokták leggyakrabban idézni belőle) részlete jutott eszembe, és került más megvilágításba……
„Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton”
Ibolya, szellőrózsa, salátaboglárka és még ki tudja mennyi virág nyílott tarkán körülöttem és tudom, hogy remek és kemény terepfutók haladnak velem az úton a kívánt cél felé. Oly sok gyönyörűsége (a hangok a színek, a szagok) van az erdei terepfutásnak. Remekül éreztem magam, otthon éreztem magam ebben a tündérvilágban. Aztán visszakanyarodtunk, a már korábban járt útszakaszra itt néhány futótársammal együtt lelkesítettük egymást, akikkel szembe találkoztunk. Ismét egy szemet gyönyörködtető pillantás a Dunára és ismét torkot és szájat gyönyörködtető korty víz. Indultunk meg lejtőn nagyobb tempóban a hegyről. Ezen a szakaszon felgyorsultak az események, én is igyekeztem kihasználni a lejtők és a gravitáció adta könnyebbségeket. Még egy kis kitérő és lefelé történő lépcsőzés után már a korábban említett sík szakaszon közelítettem meg a cél és haladtam át rajta 1 óra 3 perc 52-vel. Szép és fárasztó futás volt.